A szeretet kiválósága Szent Pálnál (1Kor 13,1–13) Szt. Pál leveleinek, sőt az egész Újszövetségnek egyik legszebb része a Korinthusiaknak írt levélnek az a részlete, amelyet szeretet himnuszának nevezzük. A szeretet (agapé) jelentése nem csupán emberi-etikai tökéletesség, hanem eredendően isteni adomány Szt. Pál használatában. Ezért a teológia az isteni erények közé sorolja. Lényege, hogy Istent önmagáért szeressük, felebarátainkat és önmagunkat pedig Istenért. Ennek megfelelően a szeretet himnuszában hol az istenszeretetről, hol a felebaráti szeretetről van szó, néha pedig együtt szerepel mind a kettő. A bevezetésben Szt. Pál apostol buzdítja a korinthusiakat, hogy törekedjenek rendkívüli lelki adományokra (karizmákra), annak ellenére, hogy ilyen adományokban kevesen részesülnek. Felhívja azonban figyelmüket a vallási életnek egy még kiválóbb útjára, amelyen mindenki járhat, s ezt a kiválóbb utat akarja megmutatni nekik a szeretet himnuszában. A keresztség szentsége által minden hívő részesül a Szent Háromsággal való közösségben, amely maga a megszentelő kegyelem, és részesül a Szent Lélek lelki ajándékaiban, adományaiban, természetfeletti erényekben. Ám a Szent Lélek ezeken kívül rendkívüli lelki adományokat is áraszt a kiválasztottak lelkébe. Ezek elsősorban az Egyház közösségének javára adatnak, mint például az Egyház isteni eredetének tanúsítására, a keresztény hit elterjesztésére, vagy a hívek lelki javára. Az első keresztények idejében ezek a kegyelmek bőségesen áradtak, később az Egyház megerősödésével ritkábbak lettek, de soha nem szűntek meg teljesen. A rövid bevezetés után az apostol kifejti a szeretet szükségességét, majd kiváló tulajdonságát és végül a szeretet örök maradandóságát. Szent Pál három szakaszban (13,1–3) felsorolja a különféle rendkívüli adományokat (karizmákat) és háromszoros felépítésben tanítja, hogy a legkiválóbb lelki adományok, és még a hősies erénygyakorlatok értéke is kérdéses, ha hiányzik belőlük a szeretet: „Ha szeretet nincs bennem…” Először a nyelvek adományát említi az apostol, amelyet feltehetően túlbecsültek Korinthusban. A Bibliában leírtak alapján a nyelvek adománya (glosszolalia) a misztikus imádság egy fajtája és természetfeletti eksztázis során sokszor érthetetlen szavakban és felkiáltásokban nyilvánul meg. Az Apostolok Cselekedeteiben többször olvassuk, hogy a Szent Lélek amikor betöltötte a híveket, pl. éppen a megtért pogány keresztényeket, azok eksztatikus beszédben magasztalták Istent (ApCsel 10,46 és 19,6). Ez a jelenség azonban nem azonos a sokféle nyelveken való beszélés csodájával, ami az első Pünkösd napján történt (ApCsel 2,1–13). „Az angyalok nyelvén” szónoki fokozása a gondolatnak. Szent Pál megállapítja, hogy szeretet nélkül még az ilyen természetfölötti eksztázisban kimondott szavak is csak lélektelen mechanikus hangok „csak zengő érc”, azaz érchangszer hangja. Amit a nyelvek adományával kapcsolatban állapított meg az apostol, az éppen úgy érvényes egyéb karizmákra is mint amilyenek például a profétáló tehetség. Olyan tények, események előre hirdetése, amelyeket természetes ésszel nem tudhatunk előre. Vagy például a tudás adománya: olyan igazságok megismerése és közlése, amelyek természetfölötti megvilágosításból, kinyilatkoztatásból adódnak. Ilyen a hit adománya is, amellyel együtt adódhat a csodatevés képessége (vö. Mt 21,21). Még olyan rendkívüli kitüntető isteni adományok birtokában sem nélkülözhető a szeretet. Ami érvényes a karizmákra ugyanúgy érvényes egyes rendkívüli erénygyakorlatokra is, mint például, ha valaki egész vagyonát szétosztaná a szegényeknek, vagy vállalná a legfájdalmasabb vértanúságot, a tűzhalált. A felsorolt erénygyakorlatok önmagukban a legértékesebbek és tökéletesek, de a hívő ember még a hősies teljesítményekkel is csak akkor lehet önmagának és másoknak a javára, ha lelkét eltölti a mindent átfogó szeretet, ha ez irányítja őt minden cselekedetében. Különben a legnagyobb áldozattal és önmegtagadással járó erény sem használ semmit. Szt. Pál apostol miután rámutatott a szeretet szükségességére, a következő versekben (13,4–7) a szeretet kiváló tulajdonságaira világit rá. E pár versnek puszta elolvasása is elég annak felismeréséhez, hogy a szeretet kiválósága már általánosságban is megmutatkozik. Gyakorlatilag ugyanis a szeretet az ember teljes életére, összes életkörülményeire, és ezek közepette szabályozza cselekedeteit. Akiben megvan a szeretet, az úgy cselekszik, ahogyan az apostol itt a szeretetnek a tevékenységét 15 kísérő jelző és ige segítségével leírja. Nagyon valószínű, hogy a szeretet néhány tulajdonságát az apostol a korinthusi egyházközség visszás állapotára való tekintettel emelte ki. Így például valószínűen a pogány bíróságok előtt folytatott pereskedés ellen, a pártoskodás szellem ellen, a nők szabadossága ellen irányulnak a következő kitételek: a szeretet türelmes, nem féltékeny, nem gőgösködik, haragra nem gerjed. Szent Pál a helyi adottságoktól függetlenül, általánosságban is fejtegeti a szeretet tulajdonságait: „Nem féltékeny”, mert homlokegyenest ellenkezik a szeretettel, ha valaki irigykedik felebarátjára, annak előnye vagy java miatt. „Nem gondol rosszat”, a görög szöveg alapján úgy is értelmezhető, hogy nem rója fel az elszenvedett rosszat vagy kárt. „Nem örül a gonoszságnak”, tudniillik a másokat ért rossznak vagy kárnak. Vagy pedig: nem örül, ha látja, hogy mások gonoszat cselekszenek. „Mindent eltűr”: a görög ige azt is jelenti: befed. Vagyis mások bűneit befödi, nem tartja számon, nem őrzi emlékezetében. A szeretetnek az a tevékenysége, hogy „mindent elhisz és remél”, nincs összefüggésben a két másik teológiai erénnyel, a hittel és a reménnyel. A kifejezés a felebaráttal szemben olyan magatartást dicsér, amely mentes a gyanakvástól, a bizalmatlanságtól, és éppen ellenkezőleg: nemes bizakodással a jó győzelmét várja. Ezért mások szavait és tetteit a jóság szempontjából fogja fel és fogadja el. A szeretet himnuszának harmadik, befejező részében Szent Pál apostol kifejti a szeretet örökké való megmaradását. Miután a szeretetet összehasonlítja a karizmákkal, megállapítja, hogy egyedül a szeretet rendelkezik azzal a kiváltsággal, hogy a túlvilági beteljesedéskor továbbra is fennáll, természetesen a beteljesedés tökéletes módján. Ez különbözteti meg a szeretetet a profétálás, a nyelvek adománya és a tudás rendkívüli lelki adományaitól, amelyek rendeltetése csak a földi élet idejére szól, azután „megszűnik, elhallgat, elenyészik”. További különbséget jelöl meg abban, hogy a karizmák a természetfölötti igazságnak csak egy részét, töredékét képesek megragadni és közölni, míg a szeretet tárgya Isten a maga teljességében. „Amikor azonban eljön az, ami tökéletes”, vagyis a természetfeletti világ megismerése, amely az üdvözültek osztályrésze és jutalma, akkor „véget ér az ami töredékes”. Megszűnik a misztériumok jelenlegi tökéletlen ismerete, amelyet a prófétálás és tudás karizmája által bírunk. A „töredékes” és „tökéletes” közötti különbséget az apostol kettős hasonlattal világítja meg. A földi életben elérhető természetfeletti ismeret úgy viszonylik az üdvözültek tökéletes ismeretéhez, mint a gyermekkor gondolkodása, beszéde, viselkedése a felnőtt emberéhez, vagy mint a fémtükörben látható homályos kép a közvetlen és tiszta látáshoz. A földi élet folyamán „tükörben és homályosan” látjuk Istent és a természetfölötti dolgokat. A hasonlat alapjául az akkori fémből készült tükrök szolgálnak, amelyek homályos képet mutattak. Arról van tehát szó, hogy a mostani isten-megismerésünk csak közvetett, hiányos, homályos, tele rejtéllyel és titokkal, és ezt Szent Pál így mondja: töredékes. Csak a túlvilág hoz majd közvetlen, tökéletes megismerést, kép és hasonlat nélkülit, amely olyan lesz, mint amikor szemtől szembe, színről-színre látunk. Az üdvözültek olyan tökéletesen ismerik Istent, ahogyan ők maguk öröktől fogva Isten kiválasztásában részesülnek. Isten közvetlen látásának magától értetődő következménye lesz az, amit az apostol később mond ki, – hogy az Isten iránti szeretet örökre fennmarad. A szeretet tehát valóban felülmúlja az összes rendkívüli lelki adományokat. A szeretet nemcsak a karizmákat múlja felül, hanem a másik két teológiai erényt is. „Most azonban”, vagyis a földi élet folyamán, ha meg is szűnnek a rendkívüli lelki adományok, amelyekben amúgy sem részesül mindenki, és nem is szükségesek mindenkor, de feltétlenül „megmarad a hit a remény és a szeretet, ez a három”. Vagyis a három theológiai erény szükséges és maradandó adománya minden hívőnek. Ezek nélkül nem érhető el az üdvösség. „De közöttük legnagyobb a szeretet”, mégpedig azért, mert természeténél fogva a mennyei boldogságban is örökre megmarad, míg a hit átmegy Isten közvetlen szemlélésébe, a remény pedig beteljesedik Isten örök bírásában.